A 3. hadsereg

  Mivel Tarin és Ilanor teljesen kiképzett alakulatokat bocsátott a rendelkezésemre, már a kezdet kezdetén is volt elegend? megbízható tisztem és altisztem a kell? számú toborzóbizottság felállításához. Hosszú távon viszont sokkal t?bb tisztre volt szükségem, ezért igyekeztem az erv hadseregekb?l minél t?bbet magamhoz csábítani. Ebben nagy segítségemre volt Erwin Chrysaleas, egy nagy tekintély? erigowi tábornok, aki már a 3. hadsereg megalakulása el?tt felajánlotta nekem a szolgálatait.

  Chrysaleas ekkor már kilencvenedik évén is túl volt, a hadseregben pedig t?bb mint hetven éve szolgált, ebb?l mintegy ?tvenet tábornokként. Nem csoda tehát, hogy emberei felnéztek rá, hiszen sokuknak már a nagyapja is alatta szolgált (mivel a tábornok tisztavér? kyr volt, valószín?nek t?nt, hogy az unokáik is fognak alatta szolgálni). Makulátlan kyr származása ellenére (vagy talán éppen azért) Chrysaleas olthatatlan gy?l?letet érzett a toroniak iránt, és úgy gondolta a 3. hadseregben t?bbet árthat nekik, mint bárhol másutt. Teljes mértékben osztotta nézeteimet a Sz?vetség k?z?s f?parancsnokságának ügyében, és els?sorban az ? fáradságos munkájának k?sz?nhet? az erigowi tisztek memoranduma az uralkodóhoz.

  Amikor a hadsereg létrej?tt, Chrysaleas tábornok lemondott, és jelentkezett nálam, én pedig r?gt?n megbíztam az erigowi toborzás felügyeletével, és azzal, hogy lehet?ség szerint képzett tiszteket és altiszteket is szerezzen a legénység mellé.

  A legénység toborzása z?kken?mentesen haladt. ?sszesen harminc zászló felállítására volt engedélyem az erv államok területén, és mindenhol legalább négyszeres volt a túljelentkezés. Mivel Tarin királya hajlandónak mutatkozott, hogy a felszerelés megvásárlásához korlátlan, kamatmentes hitelt nyújtson, igyekeztünk a legszegényebb néprétegek tagjai k?zül felt?lteni a kereteket, akik általában a népfelkelés k?telékében harcoltak. Mivel így a legmegbízhatóbb hadak számereje, a legkevésbé használhatóak kárára n?vekedett, a Sz?vetség végeredményben jobban járt, mintha az ervek reguláris alakulatokat engedtek volna át nekem, ahogy kértem.

  A tisztikarom és én persze nem mondhattuk ezt el magunkról, hiszen a tapasztalat szerint, ha a megfelel? káderek rendelkezésre állnak, két év alatt lehet újonc csapatokból igazán megbízható, jól használható hadsereget kovácsolni. 1381-ben pedig már igencsak gyülekeztek a fellegek a láthatáron, és tisztekkel Chrysaleas tábornok minden igyekezete ellenére sem voltunk igazán jól eleresztve: egy erv zászlóra négy-?t erv altiszt, és két-három tiszt jutott csak.

  Mégis, hiba lett volna a nemességb?l, vagy a módosabb polgárokból toborozni. Ezek rendelkeztek ugyan valami alapvet? jártassággal a fegyverforgatás terén, sokan át is estek már egy r?vid alapkiképzésen, de nem voltak hozzászokva a kemény fegyelmez? rendszabályokhoz (ezek, mióta emberek élnek Yneven, a szegényebb sorsúaknak és a hivatásos katonáknak vannak fenntartva), és rosszabbul t?rték a nélkül?zést is. Emellett a katonai szolgálatra legalkalmasabbak már a saját hazájuk fegyveres er?it gyarapították.

  A jobb emberanyag érdekében vállaltam a kockázatot, hogy a 3. hadsereg esetleg nem készül fel teljesen a háború kit?réséig, de azért igyekeztem mindent megtenni, hogy ez ne t?rténhessen meg. Szükségmegoldásként zsoldosokat fogadtam fel, akiket a kiképzés el?rehaladtával fokozatosan a legénységb?l kiemelked? rátermett emberekkel váltottunk fel.

  Végül Toron elegend? id?t adott nekünk arra, hogy a hadsereget teljesen felkészítsük a háborúra. Ehhez azonban kevés volt az újoncok kiképzése, a képzett csapatokat is meg kellett tanítani rá, hogyan m?k?djenek együtt a más nemzetekb?l való katonákkal.

  A hadsereg vezényleti nyelvévé az ervet tettem, mert ezt az Unióban született dwoonok kivételével mindenki beszélte a seregben. A hadszervezet már korántsem volt ilyen egyszer? kérdés, f?tisztjeim egy része amellett volt, hogy minden nemzet haderejét kicsi, ?nálló hadtestekbe szervezzük, más tisztjeim pedig a nagyobb, üt?képesebb hadtestek mellett t?rtek lándzsát, ha másként nem lehet, akkor a nemzetek ?sszekeverésével.

  Az els? megoldás mellett az szólt, hogy az egyes csapatok nyilván szívesen veszik, ha k?zvetlen parancsnokuk egy honfitársuk, és a más nemzetekb?l ?sszetev?d? csapatokkal való súrlódások lehet?sége is cs?kken. A második megoldás azonban katonailag szerencsésebb volt, mert üt?képesebb, ?nállóbb seregtesteket eredményezett. Ezért úgy d?nt?ttem, hogy a dwoonokat, akik egymagukban mintegy tizenhatezer f?vel képviseltették magukat a hadseregben, két kül?n hadtestbe szervezem, viszont a t?bbi csapatból két kevert nemzetiség? hadtestet alkotok majd. ám miel?tt leírnám a hadtestek ?sszetételét, számot kell adnom két nem várt, de annál nagyobb ?r?mmel fogadott ?nkéntes csapattestr?l.

  Még be sem fejeztük a toborzást, amikor 1381. Trekam 27-én a Khard nembéli Bhark fia Baghur jelentkezett nálam a Vas fiainak t?rzséb?l, egész nemzetségével együtt – ez mintegy ?tszáz portyázót jelentett. A nemzetségf? olyan haditetteket remélt a mi seregünkben végrehajtani, amire a t?rzsi hader?ben nem volt esélye, ugyanis az orkok csatában mindig a harcos-nemzetségeknek adják a legnagyobb dics?séggel járó feladatokat, a Khardok pedig csak portyázók voltak. Engem ez az íratlan szabály persze nem k?t?tt, tehát ígéretet tettem Baghurnak, hogy az els? adandó alkalommal a lehet? legveszélyesebb helyre állítom a zászlaját. Az ígéret egyáltalán nem esett nehezemre, mert hadvezérként sosem voltam hajlamos háborúban a csapataimmal való kíméletes bánásmódra. S?t, elégedettséggel t?lt?tt el, hogy hadvezéri pályafutásom során el?sz?r (de nem utoljára) van egy csapattisztem, aki nem mérsékelni próbál, hanem kifejezetten biztat arra, hogy r?vid úton intézzem el minél t?bb katonáját. Sajnos a t?bbi tisztemre egyel?re nem ragadt át ez a hozzáállás, pedig mennyi zsoldot megtakaríthattunk volna vele!

  A másik csapattest Marnir 12-én érkezett. Sirenar, bár messze esett minden más nagyhatalomtól, általában megtalálta a módját, hogy messzemen?en érvényesítse az érdekeit ezek befolyási ?vezetén belül is. Mivel az elf állam kit?n? hajóhaddal rendelkezett, a toroniak t?bbnyire nem zargatták a Quiron-tengeren sirenari lobogó alatt hajózókat, de 1381-ben, mint kés?bb kiderítettem, egy túlságosan is ?ntevékeny toroni kapitány elsüllyesztett két elf keresked?hajót. Az elfek válaszként kitiltották a toroni keresked?ket a Riegoy-?b?lb?l, és mintegy figyelmeztetésként elküldtek a Sz?vetségnek, illetve egészen pontosan nekem, ?t zászló pusztázót. Ez mindenkit meglepetésként ért, mert az elfek a lehet? legkevésbé folytak bele az általuk percélt?nek nevezett népek viszályaiba, de Toron ezúttal komolyan felbosszantotta ?ket.

  A Birodalom nemhogy értett volna a figyelmeztetésb?l, inkább olajat ?nt?tt a t?zre azzal, hogy kül?n vámot vetett ki minden a Birodalom partjainál kik?t? elf keresked?re. Noha az északi diplomatákat igazán nem lehet megvádolni azzal, hogy értették a dolgukat, ezúttal kivételesen jobb teljesítményt nyújtottak egyébként hasonló képességekkel rendelkez? toroni kollégáiknál, és sikerült nyélbe ütniük egy védelmi szerz?dést Sirenarral, amely vállalta, hogy háború esetén megsegíti a Sz?vetség hajóhadát. Cserébe a Sz?vetség is felvállalta az elf érdekek védelmét Quironeiában. Ezen kívül Sirenarnak, a Sz?vetséggel szemben, nem okozott gondot Otlokir fekete lobogója, és hasonlóan el?ny?s védelmi szerz?dést k?t?tt Abaszisszal is.

  Mindebb?l egyel?re a legnagyobb hasznot a 3. hadsereg húzta (és persze én), amely gazdagodott ?t igen tapasztalt, a háború minden formájában járatos zászlóval, és egy nagyon megbízható, rendkívül képzett hadvezérrel, Fraien Liromaggal. Bár, mint említettem az elfek nem nagyon folytak bele más fajok háborúiba, Liromag ?r?k hírnevet szerzett a sztyeppi háborúban, amelyet romlocki háborúnak is neveznek. A romlocki hatalom annak idején még az erveket és a toroniakat is egy táborba kényszerítette, de a sirenari pusztázók hathatós offenzívája a romlocki magterületek ellen, volt az, ami végül is bevégezte a háborút. Ezt az offenzívát pedig Liromag vezette, és alig húszezer pusztázóval bevégezte azt, amit toroni és erv tábornokok hiába próbáltak katonák százezreivel. Egy ilyen él? legendát természetesen nem hagyhattam meg pusztán az elfek parancsnokának, tehát r?gvest tábornokká neveztem ki.

  Stolen novel; please report.

  Miután a toborzás befejez?d?tt, egyel?re csak az I. és II. hadtesteket szerveztem meg. Ezekkel nem sok dolgom akadt, mert már korábban is hasonló formában léteztek, csak más név alatt. A t?bbieket eleinte zászlónként gyakorlatoztattam, és csak Trekam 54-én d?nt?ttem a csapatok végleges eloszlásáról, amit az elf ?nkéntesek érkezése után csak kicsiben módosítottam.

  Az I. hadtestet a Harneor család és familiárisai adták. ?sszesen tizenhat zászló alkotta, tíz zászló k?nny?lovas portyázó, ?t zászló nehézgyalogos, és az Arany Fény lovagrend nehézlovas zászlója. A hadtest parancsnoka unoka?csém, Noram ard-Harneor tábornok volt. A hadtest három hadosztályra, egy gyalogságira és két lovasságira oszlott, mindegyikben ?t-?t zászlóval. Az Arany Fény zászlaja hagyományosan a f?parancsnoki tartalék volt, és egyetlen hadosztályba sem tartozott. A hadtest az 1381. Marnir 20-i kimutatás szerint 6452 f?b?l állt.

  A II. hadtestet a dél-nyugati tartományban toborzott reguláris hadak adták, ez akkor tizen?t zászló nehézgyalogost, ?t zászló k?zépnehéz-, és ?t zászló nehézlovast jelentett. Parancsnoknak testvérbátyámat, Opren Harneor tábornokot neveztem ki. A hadtest ?t hadosztályból állt, három gyalogságiból, és két lovasságiból. Az állomány 10213 f?t tett ki.

  A III. hadtest parancsnoka gróf Erwin Chrysaleas tábornok lett. ?tzászlónyi erigowi nehézgyalogos és ugyanennyi nehézlovas mellett tíz zászló ilanori portyázó, ?t zászló tarini nehézgyalogos, és az ork Khard nemzetség tartozott ennek a hadtestnek a k?telékébe. Három lovassági, és két gyalogsági hadosztályt hoztunk itt létre értelemszer?en, a Khard nemzetség az erigowi gyalogoshadosztályhoz került. Az állomány 11234 f?b?l állt.

  A IV. hadtest parancsnokának a Fraien Liromag tábornokot tettem meg. ?alá tartozott az ?t sirenari zászlón kívül ?t zászló haonwelli vadász, ?t zászló gianagi nehézgyalogos, valamint ?tzászlónyi ereni k?zépnehéz -, és ?t zászló nehézlovas. Ennél a hadtestnél két lovassági, és két gyalogsági hadosztályt szerveztünk; a pusztázók pedig, akik egyaránt képzettek voltak a gyalogos, és a lovas harcmodorban egy ?t?dik, ?pusztázó” hadosztályt alkottak. Az állomány 10147 f?t tett ki.

  Mint látható, a hadsereg meglehet?s üt?er?t képviselt. A teljes harcoló állomány 38316 f?t számlált, ebb?l mintegy 6500 nehézlovas – ez az er? elegend? kellett, hogy legyen egy toroni tartományi sereg legy?zésére, vagy kett?vel szembeni helytállásra. A fegyvernemek aránya is olyan volt, hogy kül?n?sen alkalmassá tette a sereget sík terepen vívott csatákra.

  Sajnos, jelent?s hiányosságai is voltak a seregnek. A mágikus támogatottság messze elmaradt mind a szükségest?l, mind a kívánatostól, és ami még nagyobb baj, eleinte a hadsereg fegyelme is gyenge lábakon állt. Ez pedig jó pár katona életébe került.

  A legt?bb nemzet tagjai szerencsére viszonylag békésen megfértek egymás mellett, és a k?z?sen átélt kiképzés meg hadgyakorlatok megtették a magukét. Voltak azonban, akiknek kicsit keményebb lecke kellett, hogy megtanuljanak nyugton maradni. Az orkokra és a t?rpékre gondolok, természetesen.

  Már a kezdetekt?l voltak súrlódások a Khard nemzetség portyázói és a t?rpe vértesek k?z?tt. Igyekeztünk csírájában elfojtani a dolgot, és meglehet?sen s?r?n osztogattuk mindkét félnek a kiadós büntetéseket, de a keményfej? ellenfelek csak még megátalkodottabban igyekeztek borsot t?rni egymás, és persze a tisztikar orra alá.

  Marnir 48-án aztán nyíltan kenyért?résre került a sor: a Khard nemzetség zászlaja, azaz a 26. gyalogos zászlóalj, és egy tarini zászló, a 31. gyalogos zászlóalj, ?sszekapott. A t?bbi t?rpe zászló persze azonnal a 31-esek segítségére sietett volna, de a helyszínen term? hadtestparancsnokuk útjukat állta egy erigowi zászlóval, majd ?nfeláldozó kíséretével, és a két zászlóalj egyes tisztjeivel együtt a vereked?k k?zé vetette magát. Az ?sszecsapásnak három t?rpe és hét ork esett áldozatául, valamint Chrysaleas tábornok egyik parancs?rtisztje; a sebesültek száma pedig legalább százra rúgott. A tábornok a két vétkes zászlóaljnak azon tisztjeit, és altisztjeit, akik a verekedésben részt vettek, helyben kivégeztette, azokat pedig, akik nem m?k?dtek együtt a harcolók szétválasztásában k?zlegénnyé fokozta le. Ezután hozzám fordult a további teend?kért.

  én eddigi intézkedéseit helyben hagytam, és elrendeltem a fegyelmezetlen zászlóaljak nyilvános megtizedelését. ?sszesen 37 t?rpét és 49 orkot végeztünk ki, sebeibe belehalt még további 12 katonánk, másik 9 pedig ?r?kre harcképtelenné vált. Mivel a t?rpék, és orkok fejét ugyanazon a t?nk?n csapattam le, a kivégzettek vére pedig tócsába gy?lt a t?nk k?rül, a hadsereg, nem minden fekete humor nélkül, Marnir 48. napját ett?l fogva a t?rpe-ork vértestvérség napjaként emlegette.

  Ez a lecke, ha ahhoz nem is volt elegend?, hogy a t?rpék és orkok k?zti ellenségeskedésnek véget vessen, legalább más mederbe terelte torzsalkodásukat: nemes vetélkedéssé alakította, amelynek aztán a hadsereg sok nagyszer? haditettet k?sz?nhetett.

  A tizedelés egyébként jótékony hatást gyakorolt az egész hadsereg moráljára; a katonák érezhet?en fegyelmezettebbek, és igyekv?bbek lettek. Egy pár kivégzésre még sor került ugyan, de ezek elszigetelt esetek voltak.

  Volt azonban még egy komoly ellensége a fegyelemnek a nemzeti büszkeségen kívül: a katonák családjai. A legt?bb újonc még nem alapított családot, amikor bevettük ?ket, és ezt még két-három évig nem is engedélyeztem nekik, de természetesen voltak táborkísér?k, illetve a régebbi katonák k?zül soknak családja is akadt.

  A Harneor-seregben megszoktam (ahogy f?tisztjeim nagy része), hogy a katonák családja is fegyelmezetten és a hadsereg szabályzatát betartva él, de úgy látszik ez a legkevésbé sem általános, mert a 3. hadseregben eleinte rengeteg galibát okoztak a katonacsaládok. A legjobban az lepett meg, amikor egyes asszonyok még hadgyakorlatra is k?vetni akarták a férjüket, méghozzá nem is kevesen. Eleinte igyekeztem szelídebb eszk?z?kkel gátat vetni az efféle szabadosságoknak, de mivel nem vagyok türelmes ember, ennek hamar vége szakadt, és az engedetlen asszonyokat vagy gyerekeket elkergettem a táborból. Ez a megoldás sajnos k?zel sem volt olyan elrettent?, mint a tizedelés, de azért sokat javított a helyzeten, és az évek során egyre kevesebbszer kellett ehhez a rendszabályhoz nyúlnom.

  A 3. hadsereg mellett továbbra is a parancsnokságom alatt állt az Unió délnyugati tartománya. Az itt toborzott mezei hadakat beolvasztottam a hadseregbe, de a nemesi felkelés és a határ?rség továbbra is ?nálló maradt.

  A nemesi felkelés ment át a markánsabb változáson, els?sorban annak k?sz?nhet?en, hogy évente négyszer ?sszehívtam, és tartattam egy tízegynéhány napos hadgyakorlatot. Hogy a felkel?k nagyobb kedvvel végezzék ezeket, arra az id?re amíg fegyverben voltak, teljes zsoldot fizettem nekik, és általában valami jutalmat is kit?ztem a legjobban teljesít?k számára.

  A felkel?ket területi alapon szintén hadtestekbe és hadosztályokba szerveztük: ?sszesen három hadtest j?tt létre ily módon, mindegyik négy gyalogos-, és egy lovashadosztályból állt. A három hadtestparancsnok Parom en Ortsal, Ralin Ormel és Srinil Kortenk ezernagyok voltak. ?k, hadosztályparancsnokaik, valamint a vezérkari tisztek hivatásos katonaként szolgáltak, a t?bbi tiszt viszont ugyanolyan nemesi felkel? volt, mint a legénység.

  Mint látható, a felkel?k száma parancsnokságom alatt alaposan felduzzadt; ugyanis k?zrend?eknek és jobbágyoknak is engedélyeztem a felkelésben való részvételt (megszokásból azért továbbra is nemesi felkelésnek hívtuk), és felszerelést is biztosítottam azok számára, akik azt nem engedhették meg maguknak.

  A határ?rség szintén nagy változásokon esett át. A meglév? harminc zászló gyalogos mellé újabb tízet állíttattam fel, és húsz lovas zászlót is, tehát legalábbis megkétszereztem az állományt. A nagyszámú lovasságnak k?sz?nhet?en a határ?rség sokkal erélyesebben léphetett fel a toroni portyázók ellen, és maga is egyre komolyabb vállalkozásokba kezdhetett a határ túloldalán. Az új er?sségek kiépítése szép tempóban haladt, 1383 Terseir havára már mind a tizenhárom készen állt.

  Sajnos nekem minden id?met lek?t?tte a 3. hadsereg, ezért a határ?rség parancsnokává az egyik legtehetségesebb tisztemet, Opren Naith tábornokot neveztem ki. A tábornokról sokat elárul, hogy bár csak familiárisunk volt, és nem tagja a családnak, ezernagyi rangot ért el a Harneor-seregben, amire korábban nem volt példa.

  Naith rászolgált a beléje vetett bizalomra, mert a határ?rség igazán a helyzet magaslatára emelkedett; annak ellenére, hogy állományának felét újoncok alkották. 1380-ban toroni csapatok tizenkilenc ízben lépték át a határt (legalábbis mi ennyir?l tudtunk), az azt k?vet? évben mind?ssze nyolcszor, 1382-ben pedig mind?ssze három portyára került sor, de a portyázó alakulatok még ekkor sem szabadultak ép b?rrel.

  A határt Naith három f?kapitányságra osztotta. Ezek élére Radrig Harneor, Rosten en Lonar, és Torial ard Ermilar ezernagyokat nevezte ki.